Mondd csak, te mindenkihez oly hű Nagy Úr, mennyit fizetett lelkemért a Gonosz? Évekig csak hittem a soha be nem teljesülő ábrándokban. Fullasztó ködben tengődtem várva a soha meg nem jelenő napsütést. Szívemet eladtam, minden apró és világrengető szenvedélyével együtt. Hagytál mások boldogságán ocsúdva lassan elhervadni. Meghagytad a legnagyobb gyilkost, a Reményt. Aki sorvadó életemhez kötött hagymázas dalaival; a semmiért. Mámorok közt kerestem a soha nem volt Boldogságom. Egyetlen örömöm volt ez, létem pusztulásán, mikor tudatlanságba, érzéketlenségbe süppedhettem, de Te onnan is visszahúztál. Meddig kell még gyarlóság súlyos koloncait testemen viselnem? Meddig hagyod szívem helyén tátongó lyukat fekélyesedni? Meddig marják még vérző testem a Férgek? Meddig?
Álarcot öltve kísérted emberek millióit, közben pedig a Démonok Urával üzletelsz. Ha kértem sosem jöttél, ha nem akartam mindig ott voltál és tovább kínoztál. De mondd, mondd nyugodtan, mennyit kaptál lelkemért, mennyit kaptál, Értem? Ha oly nagylelkű vagy miért nem hagysz végre csendben a sötét földbe burkolózni? Eleinte százszor, ezerszer, térden állva, keservesen könyörögtem: Ments meg az enyészettől! Nem jöttél… végül te okoztad azt. Menedéket, megnyugvást kerestem benned, cserébe átadtam volna lényem, ittam volna hűsítő szavaid. Te akkor sem jöttél, becsaptál. Eladtad a lelkem, halvány szellővé varázsolva, aki képtelen létezni, mégis érez mindent. Bolyongásra száműzettél a valóság sivár síkján. Lázadnék, ha lenne értelme. De mi a lázadás? Reakció és nem akció. Nincs erőm megdönteni uralmad. S ha majd eljön végre az idő, én boldogan menetelek majd a Pokolba, és ott örökké zengeni fogom, torkom szakadtából, úgy, hogy belezeng majd a világ összes szíve: A ti Istenetek csaló!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése