Ha lenne lélekkivetítő...minden másképp lenne. Nem ismersz, tehát gyűlölsz. Szép dolog, mondhatom. Töltelékszavakba fulladok. Kiüresedek minden egyes nap. Lehet nem bírom. Feltöltődök, szavakat habzsolok. Képeket égetek bőröm alá, az agyam tájékára. Mindenre emlékszek. Azt mondják várjak. És, én, mint türelmetlen ember: Meddig ? Egyáltalán mire ? Nem szép követelőzni. De én élni akarok. Hogy fog menni? Felkészülök a halálra. Igen. Pontosan. Rájövök vesztegetem az időm. Mit tennék? Léhán sétálnék azokon a csodás nyári budai utcákon. Megmaradnék örök közönyösnek. Rendetlennek. Ridegnek. Egyszerre mindent, vagy semmit. Nem félek. Mihelyst rájövök, megijedek. Létezik ilyen ? Kötelességből szeretni, csókolni, ölelni. Haha, mégis frigid vagyok. Sőt mérhetetlenül önző. S, ha már magamról se tudnék beszélni...de még megy. Csak..aztán minek? Közhelyesek a szavak. Unom. Legnagyobb bajom: engem most végképp semmi sem érdekel.