Véletlenek koccanása

A busz nyolc óra ötvenkét perckor érkezett a megállóba. Éppen akkor kezdett el esni az eső, amikor Szofi leszállt, de nem hatotta meg, csupán mosolygott. Szerette az esőt, a régi nyári zivatarokra emlékeztette őt, amikor a párás ablaküvegre kedvére rajzolhatott. Vagy, amikor senki sem látta és kint táncolhatott, majd hangtalanul besurrant a házba, átöltözött, senkinek sem mondta el, az ő titka maradt. Szerette ezeket a dolgokat, ettől volt ő az, aki. Ha az apró bolondságaira gondolt, mosolyognia kellett, tudta nem fog változni, de gyorsan elrejtette őket, még maga elől is. Reménykedett,majd valaki megszereti ezeket is, ahogy a ruháit, a rúzsát, mint amikor az új munkahelyére került. Elhessegette a gondolatait, most nem foglalkozhatott ezzel, be kellett vásárolnia a drogériában, sietett, nehogy későn érkezzen. Holnap péntek este. Igaz, hogy a munka miatt mindennap iszonyú fáradt, ő még is eljár otthonról. Sok új ember, sok új lehetőség. Fütyörészve befordult a sarkon és megpillantotta a drogéria szokásos fényeit. Kilenc óra hat perckor belépett, elázott, göndör hajjal, a kedvenc kék szoknyájában. Bent a eladónő morcosan köszönt. Nem érdekelte sem Szofi, sem más. A gyerekei kiszívták minden életerejét és a férje éppen most akarja elhagyni. Egykedvűen árazta az új parfümöket. Szofi ránézett, a fáradt, ráncos arcára, gyűrött ruhájára és elgondolkozott, hogy vajon neki is ilyen élete, lesz-e? Unalmas, egyhangú mindennapok, nyafogó kölykök, ezer hitel, elégedetlen férj? Ebben a percben egy ötévesforma kisgyerek éppen akkor gördült be új görkorcsolyáin a boltba, és azzal a lendülettel leverte az összes felárazott parfümöt. Az eladónő persze a kisgyereken töltötte ki minden elfojtott dühét. Az ajtó hét másodperc múlva kinyílt és belépett Hegedűs Dávid, mérnök. Összenéztek. Szofi nem sejtette, hogy attól a pillanattól kezdve minden más lesz.